POMO

Kicsit elszomorít, amikor (szinte) csak én látom egy film kiválóságát, sőt tökéletességét. Mert az alkotók nem kapják meg a nekik kijáró elismerést... Az Elégia film figyelemre méltóan érett, érzékeny, lélektanilag összetett és a részletekben kreatív (a forgatókönyvtől a zseniális vágásig, amely mesterien tarkítja az összes kulcsjelenetet). A rendezőnő talán pontosabban és érthetőbben ábrázolja a fiatalabb néző számára az ötvenes éveiben járó férfi szerelmes állapotát, mint ahogyan egy férfi rendező tudná (ezzel csak megerősíti azt az elméletet, hogy a nők jobban látnak bele a férfiakba, mint a férfiak a nőkbe). Szándékosan választja a látszólag össze nem illő Ben Kingsley / Penélope Cruz párost a főszerepekre, hogy egy váratlan végső csavarral tudja teljes formát adni karakterük harmóniájának. Kingsley öreg haverjának jobb és ötletesebb alakítását sem tudom elképzelni, mint Dennis Hopper, aki iránt egyébként nézőként nem táplálok jó érzelmeket. Ami a központi párost illeti, Kingsley a film vére és szíve, és nagyon nehéz megkülönböztetni a határt az ő színészi zsenialitása és a rendező zsenialitása között a színészek irányításában - az igazi zsenialitás feltehetően a kölcsönös megértésük és tehetségük összjátékában lesz. A Penélope alakítását sok év után végre egy hétvége alatt tudtam élvezni (az Elégia film véletlenszerű kombinációja a Vicky Cristina Barcelona című filmmel) és mélyen megérintett. Nem csak színésznőként kincset ér. És ne feledkezzünk meg a "hűvösen tudatos", szenvedélyes realista Patricia Clarksonról sem, akiben Kingsley karaktere megtalálja egyetlen stabil menedékét. Az Elégia filmet csak azért néztem meg, hogy kitöltsem a vasárnapi estémet, és abszolút érzelmi és spirituális filmes elégtételt kaptam. Miért nem maradhatott a tengerpart utolsó statikus felvétele a zárójelenet végéig?

Élvezed a Funny Games USA jégkrémet és a Hívatlanok pálcikája marad a kezedben. Szokásos klisék újrahasznosítása, kidolgozatlan cselekmény zéró feloldással, a logika és a valószínűség kulcsfontosságú összeomlása. Bryan Bertino azt sem tudja, hogy mit jelent egy ferde lángú gyertyát ábrázoló felvétel. A forgatókönyv és a rendezés szempontjából értéktelen, gyorsan felejthető ügy, ügyesen eladva egy csábító trailerrel és sztárszereplőkkel.

A fekete lagúna szörnye filmből érkező sereg az ismerős tenger alatti zene hangjaira megtámadja egy kis kikötőváros bunkóit (van kocsmai verekedés is), és megerőszakolja a lédús csajokat (sok csupasz mellbimbó), akik invazív "császármetszéssel" hozzák világra utódaikat. Nem hiányoznak a véres gore effektek sem, halott kutyák és kiságyban lévő baba, aki veszélyben van. Már csak sűrű ködbe kellene burkolni a várost, és máris teljes lenne a kép.

Egy hatásos pillanat (ugrás), és jól érzékelt Mexikó másik oldalának hangulata. De egyébként nem túl élvezetes, kínosan túljátszó fiatalemberrel a főszerepben (Cesar Ramos), buta fináléval és közhelyes kiegészítéssel, amivel a rendező mint dramaturg teljesen leírta magát.

Egy elcsépelt, ötlet nélküli és unalmas film. Ugyanakkor annyira ártalmatlan és konkrét hibáktól mentes, hogy egyszerűen nincs miért kritizálni. De valószínűleg csak a szereplők miatt fogunk emlékezni rá. És személy szerint nagyra értékelem, hogy a forgatókönyvíró száz százalékig tisztességes volt velük szemben, és mindketten nagyon szép szerepet kaptak itt, kihasználva a személyiségkultuszuk paramétereit.

Nehéz eset, amelyet nehéz részletesen megvizsgálni. A film egyrészt hideg, másrészt viszont lenyűgöző és fájdalmas. A rendező nem természetes módon ábrázolja a főszereplő szenvedését. Mintha nem tudná, hogy már csak azért is együtt tudunk vele érezni, mert olyan amilyen, és azért, amit átél. A rendező nem árulja el, hogy milyen, neki ez mindegy. Távol tartja magát tőle, közömbös iránta. Csak a szenvedését mutatja be kamerajátékokkal az ő szemszögéből, a hang elnémításával, amikor elájul stb. Mindezt a poklot (beleértve a pornográfiailag részletes prostitúciós behatolást is) egy olyan személy szemszögéből éljük át, akiről semmit sem tudunk. Gusztustalan, szadista és kegyetlen megközelítés, de... még mindig érdekesebb és markánsabban van megfilmesítve, mint a legtöbb hasonló feminista rape+revenge exploitation disznóság (I Spit on Your Grave). És határozottan nem unalmas.

Az amerikai DVD-borító úgy néz ki, mint egy B-kategóriás akciófilm Snipes vagy Seagal főszereplésével. Azok a nézők, akiknek Werner Herzog neve nem mond semmit, és akik akciót várnak, csalódni fognak. A Hajnali mentőakció film egy pszichológiai, produkció szempontjából minimalista történet a dzsungel közepén elszigetelt emberek csoportjának kapcsolatairól. Az optimizmusról és a szabadulás reményéről. Bár Herzog néha kacérkodik az ember és a természet egyesülésének Malick-féle poétikájával, meglepően árnyékmentes marad, és nem fél teret adni a finom humornak és a játékosságnak. Az eredmény egy lélektanilag átélhető és felfedező, rendhagyóan "jó érzésű" kaland. Ráadásul kiválóan eljátszva.

Ellentétben az Amerikai pite filmmel és a hozzájuk hasonló vígjátékokkal, ez a film - inkább látogatás, mint vígjáték - pusztán az aktussal foglalkozik - a nyitó "csináljuk" mondattól a koitusz utáni cigiig. Ez által elmaradnak a felesleges dolgok, és csak a lényeg marad, ráadásul öt különböző formában bemutatva, amelyek között minden (szexuálisan aktív) néző talál majd valamit, ami közel áll hozzá - akár egy-egy epizódban, akár többnek a részleteiben (attól függően, hogy mennyi tapasztalatod van). A film találóan ábrázolja a helyzeteket, egyenes, de nem is célzott vagy buta, a pasik viccesek, a csajok pedig DÖGÖSEK. Egy kellemes játék, amely relaxációs szexjátékhoz csinál kedvet.

Nyolcvanas évek, a Spielberg / Zemeckis együttműködés csúcspontja... Maximálisan szórakoztató, ötletes, intelligens, kifinomultan humoros, érzékeny módon tálalt mélyebb gondolatokkal. Egy olyan film, amely nem hoz szégyent a "popcorn" vagy az "(ultra)happyend" fogalmakra. Miért nem forgatnak ma már ilyen filmeket? Miért élünk ennyire lehangoló időkben? Ha eddig nem lettem volna érintett a filmmel, és a készítése idején értékeltem volna, akkor 5 csillagot adtam volna rá.

A 22. Bond-filmnek a James Bond: Casino Royale című film bosszúvágytól vezérelt, ragadozós, szinte őrjöngő befejezésnek kellett volna lennie - a forgatókönyv és a 007-es jelleme ugyanis erre utal. De a producerek egy művészeti rendezőre bízták, aki amputálta a Casino Royale film minden stabil végtagját, és helyükre virágokat tett. Nincs nagy akció, nincs Bond-autó, nincs stílusos nyitó felirat, sem érdekes helyszínek, a rosszfiúk pedig mintha egy Pasolini filmből pottyantak volna ki. Az egyetlen dolog, ami a James Bond: A Quantum csendje filmet Bond-filmmé teszi, ami egyben tartja, és amiért a film a harmadik csillagot érdemli ki az értékelésemben, az a még mindig kiváló Daniel Craig (Olga Kurylenko élvezhető, de a Bond-világban még mindig csak egy női háttér). Hosszú idő óta az első Bond-film, amely NEM hozott azt a hősies érzést, amit gyerekkoromban az akciófilmek után éreztem.