Parthenope

Sorrentino költészete képekben, Nápoly és a női szépség előtt tisztelegve (természetesen). Az első harmadban szépen bemutatott szereplők, a mellékszereplők közül Gary Oldman író nem csak színészi teljesítményben, hanem karakterben is dominál. Később egyre több érzelmi foszlány, melyek összefüggése és jelentősége a cselekményben számomra nem egészen világos. Ezért lassan háttérbe szorul lelkesedés a kifejezési formáért. Mit akart jelenteni az a ronda lelkész "szépség és szörnyeteg” figurája, aki a templomban Parthenopét fogdosta? **1/2 [Cannes FF] (2024.05.24)

As much as I absolutely love some of Sorrentino’s films, with Parthenope the Neapolitan native has completely burnt himself out and repeated himself, turning out a work of pure visual pretentiousness that is uninventive, stale and completely hollow. Everything in the film revolves almost exclusively around the physical appearance of the main protagonist (or rather the actress portraying her), while the way of admiring the beauty of women’s bodies seems coarse and lewd. The dialogue pretends to be deeply philosophical, but the film drowns in nonsense (e.g. “feminine beauty is like war; it opens doors”) and melodramatic motifs that are completely emotionally empty. This masterclass in filming empty filler scenes with no narrative value is the equivalent of a two-hour commercial for a luxury perfume. (2024.07.05)