La tarantola dal ventre nero

Tisztességes, de nem kiemelkedő "giallo“. Mind egyformának tűnik már. Legalábbis a klasszikus formáját tartók. Egy titokzatos gyilkos, akiből mindig csak kesztyű és szúrófegyvert látható, plusz hátulról egy kabát sapkával/kalappal, véres gyilkosság, nyomozás, másik kesztyű és gyilkosság, következő nyomozás, a nyomozó és a hozzá közel állók fokozatos fenyegetése, igyekezettel az utolsó percben megmenteni őket és leleplezni a gyilkost. Mindig hasonló hangulat és a gyilkos furcsa, megtévesztő tulajdonságai. Egyedül a látvány időnként kiemelkedik, mert kifinomultabb, mint például Argento-nál. Ebben az alkotásban csak meztelenségből és gyönyörű nőkből van több. Főleg az elején. A bevezető masszírozó jelenet kísérve Morricone csábító zenéjével a legjobb pillanat. (2020.06.08)

A giallo whose appeal resides solely in its poster with a tarantula, and which is as empty as a drum. And I hate to say this, but Ennio Morricone left me equally cold this time. (2018.05.29)

Overall, I must describe The Black Belly of the Tarantula as a very successful giallo. It's not a very explicit film, neither in violence nor nudity, but it's cleverly shot, maintains tension, and is enhanced by the excellent music of Ennio Morricone. It’s a bit obscure but also definitely a successful film that could serve as the definition of giallo. It's just a shame that the pace slows down towards the end, and the atmosphere isn't as strong anymore. (2014.02.08)